Mint minden művészeti és szórakoztató ágazatnak, úgy a képregényeknek is akadnak kultikus darabjai, melyek filmes adaptálása a rajongók többsége szerint lehetetlen. Sokáig ilyen volt Alan Moore Watchmenje, ezen az úton jár Brian K. Vaughan Sagája, és ilyen volt Neil Gaiman Sandmanje is, egészen mostanáig.
Gaiman regény és képregény íróként is egyaránt rutinos, ráadásul Hollywooddal sem most találkozott először, elég csak az ő tollából származó Amerikai istenekre, a Coraline és a titkos ajtóra, vagy a Csillagporra gondolni, melyekből talán az első címet leszámítva Hollywood mind sikeres adaptációkat készített. Így csak idő kérdése volt, hogy mikor éri el a végzet a Sandmant is, ami nemcsak Gaiman egyik leghíresebb és ambiciózusabb munkája, hanem az egyik valaha készült legkultikusabb képregény is.
A Sandman 1988-tól ’96-ig futott a DC, majd később a Vertigo égisze alatt és bár több ponton is csatlakozott a DC képregényekhez, sosem folyt bele komolyabban a szuperhősökkel telített fősodorba, inkább csak kölcsönvett elemeket és karaktereket a saját történetének erősítéséhez. Így tett a mára jól ismert John Constantine karakterével, Doctor Destinyvel, vagy épp Element Girl-lel, utóbbi kettő persze közel sem említhető egy lapon mondjuk Supermannel, de pont ez volt a szépsége a Sandmannek: egy nagyobb univerzumhoz kapcsolódva, de mégis javarészt a saját mítoszára hagyatkozva mesélt el egy grandiózus fantasy történetet az álmok uráról, akit fogságba ejtettek az emberek, majd szabadulását követően elkezdte újraépíteni – az esetében igencsak kézzelfogható – álomvilágát, mi pedig megannyi történeten keresztül követhettük nemcsak ennek a világnak az újjáépítését, hanem Morpheus karakterfejlődését is.
A Sandmant mindig is ez tette különlegessé, egy örök érvényű történet emberségről, az életről, változásról, olyan fantáziadús köntösben, amit élvezet volt olvasni és rajzról rajzra kielemezni, megérteni, átérezni. Ez az ami annyira nehezen adaptálhatóvá tette a képregényt. A Netflix azonban mégis megpróbálkozott vele, szerencsére Gaiman elég erős közbenjárásával, és többek meglepetésére sikerült is egy olyan adaptációt tető alá hozni, ami remekül öregbíti a Sandmant.
És hogy mitől sikerült ennyire jól az adaptálás? Egyrészt le a kalappal a castingosok előtt, hiszen mind a főbb, mind a mellékszerepekben fején találták a szöget. Tom Sturridge egyszerre rémisztő, de mégis szimpatikus Morpheus, Boyd Holbrook remekül hozza a hidegvérű sorozatgyilkos Corinthiant, mellettük pedig olyan remek színészekbe futunk bele, mint David Thewlis, Charles Dance, Mark Hamill (hangja), vagy épp Jenna Coleman és Stephen Fry, szóval akadnak itt nagy nevek bőven, Bár néhány vaskalapos rajongó zúgolódott amiatt, mert egyes karakterek nemét, bőrszínét, egyéb jellemzőit megváltoztatták az eredetihez képest, érződik, hogy ezek nem hasraütés szerű változtatások voltak, a színészek pedig igazságot tesznek a karakterek változtatásait illetően. Jenna Coleman például remek Johanna Constantine, a Lucifert alakító Gwendoline Christie pedig egyszerre angyali és rémisztő Lucifer. Mindkét karakterben rengeteg lehetőség rejlik még az elkövetkező évadok tekintetében.
Az adaptálás sikerének másik záloga a vizualitás és a cselekmény lekövetése. Gaiman eredeti műve tökéletes alap, melyet lényegében mind forgatókönyv vázként, mind storyboardként felhasználtak a készítők, csak ott egészítve ki vagy változtatva meg a történetet, ahol arra tényleg szükség volt. A sorozat több ízben is konkrét képeket vesz át a képregényből, olyannyira, hogy egy-egy ponton arcvonások tükrözik vissza az eredeti rajzokat (az évad hatodik epizódjában Kirby Howell-Baptiste alakítása például libabőrt idézően elevenítette fel a forrásanyagot). Mindez megfejelve David Buckley (rém)álmokba illő zenéjével és a tisztes CGI-jal olyan elegyet alkot, ami mind a képregényrajongókat, mind az újonnan érkező nézőket könnyedén rántja be a Sandman hol varázslatos, hol rémisztő világába.
Az első évad egy elég kerek történetet, vagy inkább történeteket mesél el, a folytatás azonban már be lett lengetve és meglepőnek találnám, ha nem valósulna meg, hiszen megannyi remek történet vár még az álmok urára. Na meg persze a nézőkre, úgyhogy aki eddig nem tett próbát vele, annak meleg szívvel ajánljuk a Sandman: Az álmok fejedelmét.